2026. szeptember 5-én különleges eseménynek adott otthont az UMSZKI. Iskolánk fennállásának 100. évfordulója alkalmából öregdiákjaink és egykori kollégáink tértek vissza azok közé a falak közé, amelyekhez életük számtalan emléke kötődik. Egy napra ismét megtelt az iskola régi történetekkel, ismerős arcokkal, találkozásokkal és nevetéssel. A múlt és a jelen találkozott egymással.

Egy iskola történetét nem pusztán évszámok, dokumentumok, tablók vagy az épület falai őrzik. Sokkal inkább azok az emberek, akik valaha itt tanultak, tanítottak, dolgoztak, barátságokat kötöttek, közösségeket építettek, és életük egy meghatározó időszakát töltötték az intézményben.

2026. szeptember 5-én közülük nagyon sokan ismét visszatértek az UMSZKI-ba.

Az Öregdiák-találkozó ünnepélyes megnyitóval kezdődött, amely méltó módon kapcsolta össze iskolánk százéves múltját a jelenével. A megnyitót követően vendégeink körbevezetésen vehettek részt, újra végigsétálhattak az egykor oly jól ismert folyosókon, benézhettek a tantermekbe, és megnézhették, mennyit változott az iskola az eltelt évek, évtizedek alatt.

Voltak helyek, amelyek azonnal előhívták a régi emlékeket, és voltak olyan terek, amelyek már a mai UMSZKI-t mutatták meg.

A körbevezetést kötetlen programok, beszélgetések és találkozások követték. Egykori osztálytársak keresték egymást, volt diákok találkoztak tanáraikkal, kollégák ölelték meg egymást hosszú évek után. Sorra kerültek elő a régi történetek: osztálykirándulások, felelések, dolgozatok, diákcsínyek, közösen átélt sikerek és nehezebb pillanatok.

Egy időre mintha eltűntek volna az eltelt évek.

Az Öregdiák-találkozó nemcsak azok számára jelentett különleges élményt, akik egykor diákként jártak az UMSZKI-ba. Pedagógusainknak is megható pillanatokat adott, amikor hosszú évek vagy akár évtizedek után újra találkozhattak egykori tanítványaikkal.

Soósné Varga Lia így fogalmazta meg, mit jelent számára egy ilyen találkozás:

„Azt gondolom, hogy a tanári pálya legnagyobb kihívása, hogy a befektetett munka eredménye gyakran csak évekkel később látszik. Amikor egy volt diák visszatér – akár a Karriernap és Öregdiák Expo keretében –, és elmeséli a sikereit, a tanár közvetlen bizonyítékot kap arról, hogy az erőfeszítéseinek volt értelme.

Azt látni, hogy az egykori padsorokból sikeres mérnökök, elismert szakemberek vagy épp boldog felnőttek lettek, a legnagyobb elismerés számomra. Az ilyen napokon »a múlt és a jelen találkozik«.

A régi diákokkal való közös nevetés, a diákcsínyek, a külföldi tanulmányi kirándulások felemlegetése és a »Tanárnő, emlékszik, amikor…« kezdetű mondatok hatalmas érzelmi pluszt adnak. Számomra megnyugtató és felemelő érzés, és jó látni, hogy még azok a diákok is hálás szívvel és tisztelettel köszöntenek és mesélnek, akikkel annak idején talán többet kellett küzdeni a kettesért vagy a fegyelemért.”

Ezek a mondatok talán mindennél jobban kifejezik, miért különleges egy öregdiák-találkozó. A pedagógusi munka eredménye ugyanis sokszor nem azonnal mérhető. Néha évtizedekkel később, egy kézfogásban, egy ölelésben vagy egy régi történet felidézésében válik igazán láthatóvá.

Amikor a tanár és az egykori diák már régi ismerősként találkozik

Az idő különös módon alakítja át az iskolában kialakult kapcsolatokat. A valamikori tanár-diák viszony helyét évekkel később átveheti az egymás iránti tisztelet, szeretet és az együtt átélt múlt közössége.

Andorfer János számára is ezt jelentette a szombati találkozó:

„Életem nagy részét az intézmény falai között éltem, így rengeteg diák fordult meg a közelemben. Az idő nemcsak felettem múlt el, de sajnos felettük is. Eszméletlenül jó érzés volt üdvözléskor egy hosszú, baráti – hangsúlyozom: »baráti« – ölelés.

Se szeri, se száma nem volt annak, ahogyan a régi történéseket visszaidézték. Jó volt látni ragyogó arcukat, amikor egymást heccelték vagy emlékeztették egy-egy dologra.

Mit lehet kívánni? Azt, hogy próbálják szeretni és csinálni, amit választottak, mert a régiek példája lebeghet előttük.”

Egy ilyen napon különösen jól láthatóvá válik, hogy az iskolában kialakult kapcsolatok közül sok nem ér véget az utolsó tanítási nappal vagy az érettségi bizonyítvány átvételével. A közös múlt megmarad.

Egy régi osztályterem, egy folyosó, egy tanár hangja vagy egy osztálytárs története akár évtizedek múltán is képes ugyanazokat az emlékeket előhívni.

„Ezek a régi falak mennyi dolognak lehettek a tanúi…”

A százéves évforduló különös súlyt adott az idei találkozónak.

Száz év alatt diákok generációi léptek be az iskola kapuján. Tanultak, izgultak, feleltek, vizsgáztak, barátságokat kötöttek, szerelmek szövődtek, osztályközösségek alakultak, majd minden évben újabb és újabb fiatalok indultak tovább innen az életük következő szakaszába.

És közben tanárok generációi kísérték őket ezen az úton.

Seyfried Katalin számára különösen megható találkozásokat hozott a szombati nap:

„Nagyon megható volt a megemlékezés, a sok-sok ember, akik megtöltötték szombaton az iskolát. A kollégák, akik pályakezdésem idején segítették munkámat, szintén eljöttek ünnepelni.

Az első osztály tanulói, akiket én készítettem fel az érettségire, 1992-ben végeztek. Közülük hatan velünk, egykori tanáraikkal, diáktársaikkal nosztalgiáztak.

Azt gondolom, nagy dolog, hogy 100 éves az iskolánk! Ezek a régi falak mennyi dolognak lehettek a tanúi, hány ember életpályájában voltak meghatározóak az itt töltött évek… ahogyan az enyémben is.

Szeretném remélni, hogy a Landler, avagy UMSZKI még legalább ugyanennyi ideig fogadja az új diákokat! Szeretnék még egy jó ideig részt venni az itt folyó munkában, közösen képezni szeretett diákjainkat remek kollégáimmal!”

Talán éppen ez az egyik legszebb gondolat, amelyet egy százéves iskola ünnepén megfogalmazhatunk.

Az épület falai valóban rengeteg mindennek voltak tanúi.

Generációk érkeztek és indultak tovább. Az iskola neve és arculata változott, fejlődött a technika, átalakult az oktatás, új tantermek és közösségi terek születtek. De valami állandó maradt: azoknak az embereknek a története, akik valaha ehhez az intézményhez tartoztak.

Egy közösség, amely évtizedeken át összeköt

Egy jubileum jelentősége talán éppen abban rejlik, hogy egyetlen pillanatban láthatóvá teszi mindazt, ami hosszú évtizedek munkájából született. Egy iskola értékét nemcsak az mutatja meg, hogy hány diák végzett a falai között, hanem az is, hogy milyen közösséget képes teremteni, milyen emberi kapcsolatokat épít, és milyen érzésekkel térnek vissza egykori diákjai és munkatársai akár évtizedek elteltével is.

Karácsony Éva 37 év tanítás tapasztalatával így fogalmazta meg mindazt, amit számára a százéves jubileum és az Öregdiák-találkozó jelentett:

„Felemelő és megható volt látni az egykori diákok és kollégák generációit együtt ünnepelni. 37 év tanítás után ez a jubileum megerősített abban, hogy a falak között zajló munka valódi közösséget és maradandó értékeket teremtett, és büszkeséggel tölt el, hogy ennek a folyamatnak részese lehettem.”

Szavai arra is emlékeztetnek bennünket, hogy egy iskola száz éve nem pusztán száz tanév egymás után. Minden tanév mögött emberi történetek, közös munkák, kudarcok és sikerek, tanár-diák kapcsolatok, barátságok és életre szóló élmények állnak.

Ezekből épül fel az a közösség, amely képes arra, hogy évtizedek múltán is újra összehozza az embereket.

És talán éppen ez az egyik legnagyobb érték, amelyet egy iskola adhat.

Száz év története – és a következő száz év

A szeptember 5-i Öregdiák-találkozó egyszerre szólt a múltról, a jelenről és a jövőről.

A múltról, amelyre büszkék lehetünk.

A jelenről, amelyet mi magunk alakítunk.

És a jövőről, amelyet azok a diákok fognak továbbírni, akik ma ülnek az UMSZKI padsoraiban.

Talán néhány évtized múlva ők is ugyanígy lépnek majd be újra az iskola kapuján. Megkeresik egykori tantermüket, végigsétálnak a folyosókon, találkoznak régi osztálytársaikkal, és egyszer csak elhangzik majd:

„Emlékszel, amikor…?”

Köszönjük minden kedves öregdiákunknak, egykori és jelenlegi kollégánknak, valamint vendégünknek, hogy velünk ünnepeltek, és jelenlétükkel megtöltötték az UMSZKI-t emlékekkel, történetekkel és élettel.

Köszönjük a találkozásokat, a mosolyokat, az öleléseket és a közösen felidézett pillanatokat.

Képek: Kecskeméti József